6

Nyilvánvaló volt, hogy a velencei hatóságok — vagy azok, akik mögöttük álltak — meg akarják akadályozni a továbbutazását. Ez akkor vált világossá a számára, amikor szembesült velük. Bármennyire is rivalizáltak egymással a firenzeiek és a velenceiek, bármennyire is kölcsönösen lenézték egymást, azért mégis egyazon országból jöttek, és ugyanazt a nyelvet beszélték.

Ez azonban nem hatotta meg az itteni kormányzót. Domenico Garofoli olyan volt, mint egy ceruza — hosszú, vékony és szürke. Hiába szabták tökéletesen a legdrágább damasztból, fekete ruhája úgy állt rajta, mint madárijesztőn a rongyok. Rubintokkal és gyöngyökkel kirakott, súlyos aranygyűrűi lötyögtek csontos ujjain. Az ajka olyan vékony volt, mintha nem is létezne, és ha becsukta a száját, nem is lehetett látni, hogy az arca melyik részén található.

Udvariasságban természetesen nem volt hiány — Ezio cselekedetei sokat tettek az oszmán-velencei kapcsolatok javításáért a környéken —, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kisujját sem hajlandó mozdítani. Keleten, a Földközi-tenger partjaira a szakadék szélébe kapaszkodó ember ujjaihoz hasonlóan tapadó városokon túl számtalan veszély fenyegetett. Szíriában erős volt az oszmán jelenlét, és félő volt, hogy törekvéseik nyugatabbra is irányulhatnak. Bármilyen, a hivatalos diplomácia jóváhagyását nélkülöző küldetés borzasztó méretű nemzetközi incidenst válthat ki. Garofoli legalábbis ezt hozta fel mentségül.

Kizárt, hogy Ezio szövetségesekre leljen honfitársai között Krétán.

Ezio pedig csak ült ott udvariasan, kezét a térdén pihentetve, és hallgatta a kormányzó kiszáradt hangon előadott monoton beszédét. És elhatározta, hogy saját kezébe veszi a dolgok irányítását.

Még aznap este felderítette a rakpartot. Számos hajó horgonyzott ott, Arábiából és Észak-Afrikából érkezett dhow-k koccantak a velencei roccafortéknak, gályáknak és karavelláknak. Egy holland fleute ígéretesnek tűnt, munkások dolgoztak a fedélzetén, vastag selyembálákat rakodtak egy fegyveres őr felügyelete mellett. De mihelyst felismerte a rakományt, Ezio már tudta, hogy a fleute hazafelé indul, márpedig neki egy keletre tartó vitorlás hajóra volt szüksége.

Továbbvándorolt, sötét, csendes alakja macskaszerű ruganyossággal suhant végig az árnyékban. De nem talált semmit.

Több napot és éjszakát töltött a felderítéssel. Felszerelése leglényegesebb részét mindig magával vitte, hátha szerencsével jár, és akkor azonnal indulhat. Ám minden kiruccanás ugyanazzal az eredménnyel zárult. Eziót megbélyegezte az ismertsége, és erőfeszítésbe került, hogy titokban tartsa személyazonosságát, de még ha sikerrel járt is, egyik hajó kapitánya sem pont abba az irányba készült, amerre ő, vagy pedig — valamilyen oknál fogva — nem volt hajlandó felengedni a fedélzetére, bármekkora összeget is kínált neki. Már azon gondolkodott, hogy visszatér Bekirhez, de végül elvetette az ötletet. Bekir már így is túl sokat tudott a szándékairól.

Az ötödik éjjel ismét a kikötőben járt. Akkor kevesebb hajó volt ott, és nem látott senkit az éjjeliőrökön és segédeiken kívül, akik nagy ritkán arra jártak, lámpásaikat hosszú rudakon himbálva és kardjukat vagy botjukat állandóan készen tartva. Ezio a távolabbi rakpartok felé tartott, ahol a kisebb hajók kötöttek ki. A szárazföld nem volt olyan nagyon távol. Ha talán... szert tehetne... egy saját hajóra, esetleg képes lehet egyedül is megtenni azt a mintegy százhuszonöt mérföldnyi utat.

Óvatosan fellépett egy famólóra, amelynek a fekete deszkái csillogtak a tengervíztől. Öt kisebb, egyvitorlás dhow húzódott mellette, a szaguk alapján halászhajók, de robusztusak, és amennyire Ezio meg tudta ítélni, kettőn fent volt a teljes felszerelése is.

Ebben a pillanatban bizseregni kezdett a szőr a tarkóján.

Már későn. Még mielőtt megfordulhatott volna, arcra esett a ráugró férfi súlyától. Nagydarab ember lehetett, ennyit meg tudott állapítani. Nagyon nagy. Pusztán a teste méreténél fogva a földhöz szegezte Eziót, aki úgy érezte magát, mintha egy masszív, csupa izom dunyha alatt vergődne. Eziónak sikerült kirántania a jobb kezét, hogy előpattinthassa a rejtett pengéjét, de a csuklóját azon nyomban megragadta egy vasmarok. A szeme sarkából észrevette, hogy a csuklóját lefogó kézen bilincs van, amelyről két letört láncszem lóg le.

Minden erejét összeszedve Ezio vadul és hirtelen balra fordult, bal könyökét belevájva a dunyhának abba a részébe, amelyet puhának remélt. Szerencséje volt. Az őt leszorító férfi fájdalmasan felmordult, és a fogása kicsit meglazult. Ez elég volt Eziónak. Továbbvitte a mozdulatot, bal vállával megemelte, és sikerült legurítania magáról a másik testét. Villámgyorsan féltérdre állt, bal kezét ellenfele torkára helyezte, a jobbal pedig készült lesújtani.

De diadala csak egy pillanatig tartott. Ellenfele azonnal félrelökte a jobb karját, a bal kezét hasonlóképpen láncszemekkel díszítő vasbilinccsel, a rejtett penge házának védelme dacára, fájdalmas ütést mért Ezio csuklójára, aki egyszerre azt érezte, hogy bal csuklója szintén satuszerű szorításba került, amitől lassan, de biztosan gyengült a fogása a másik torkán.

Forogni, pörögni kezdtek, mindegyikük igyekezett felülkerekedni a másikon, bevinni ütéseket, ahova csak tudtak, de bármennyire termetes is volt a támadója, gyorsan mozgott, és Ezio pengéje egyszer sem talált be. Végre eleresztették egymást, és talpra kászálódtak, morogva, lihegve, összegörnyedve néztek szembe egymással. Ellenfelénél nem volt fegyver, de a vasbilincsekkel komoly kárt tehetett benne.

Ekkor a közelben lámpás villant, és kiáltás hallatszott.

— Az őrség! — szólalt meg a másik. — Feküdj!

Ezio ösztönösen követte a nagydarab ember példáját, és mindketten a legközelebbi dhow-ba vetve magukat, meglapultak az alján. Ezio fejében cikáztak a gondolatok. A lámpás fényében megpillantotta a másik arcát, és felismerte. Hogy lehet ez?

De most nem volt idő ezen aggodalmaskodni. Hallották a móló felé siető őrség lépteit.

— Megláttak minket, hogy Allah vakítaná meg őket — mondta a támadója. — Jobb lesz, ha elintézzük őket. Készen állsz?

A meghökkent Ezio némán bólintott a sötétben.

— Téged majd akkor, ha velük már végeztünk — tette hozzá a másik.

— Arra nem fogadnék a helyedben.

További beszélgetésre nem volt idő, mert az öttagú őrség már a nyakukon volt. Szerencsére haboztak, mielőtt belevetették volna magukat a hajó sötét mélyébe, ahol Ezio és váratlan szövetségese állt, és csak a mólóról hadonásztak fegyvereikkel és kiáltoztak fenyegetően.

A nagydarab ember végigmérte őket.

— Könnyű préda. De essünk nekik most, még mielőtt túl nagy feltűnést keltenek.

Válaszként Ezio megfeszült, lekuporodott, majd felugrott a mólóra. Elkapta a szélét, és felhúzta magát egyetlen — most már nem teljesen hibátlan — mozdulattal. A pillanatnyi levegővétel elegendő volt ahhoz, hogy három járőr rávesse magát, és súlyos botjával a földbe döngölje, miközben egy negyedik ember is közeledett, kezében rövid, de élesnek látszó kardot forgatva. Felemelte, hogy bevigye a kegyelemdöfést, de abban a pillanatban a tarkójánál fogva felrántották, és elhajították hátrafelé és felfelé. Messze a mólón ért földet egy émelyítő csattanással, és nyögdécselve elterült; több csontja is eltörhetett.

Mivel ez egy pillanatra elterelte három másik támadójának a figyelmét, Ezio talpra ugrott, előpattintotta rejtett pengéjét, és kettejüket gyors, hatásos csapással levágta. A nagydarab ember közben az ugyancsak óriás termetű lámpahordozóval viaskodott, aki félrehajította a lámpatartó rudat, és előrántott egy masszív damaszkuszi kardot, amelyet fenyegetően meghimbált ellenfele feje felett, aki birkózófogásban szorította a mellkasát. Ezio érezte, hogy a vastag penge bármelyik pillanatban lesújthat a nagydarab ember széles hátára. Elkáromkodta magát, amiért nem csatolta magára a pisztolyát, de ezzel már elkésett. Megragadott egy elhajított botot, és a könyökével félrelökve az utolsó járőrt, a lámpahordozó fejéhez vágta.

Istennek hála, jól célzott. A bot pont a szeme között találta a lámpahordozót, aki visszatántorodott, és térdre rogyott. Ekkor Ezio éles fájdalmat érzett az oldalában. Az őrjárat utolsó tagja tőrt rántott, és leszúrta. Ezio összeesett, és mielőtt elfeketedett volna előtte a világ, látta, hogy a nagydarab ember rohan felé.